Egy roppant érdekes pszichológia jelenséget járunk körbe, mely bizony bármikor bárkire “lecsaphat”. Egyfajta önértékelési zavar, de megfelelő eszközök és technikák segítségével úrrá lehetünk felette. Nézzük meg közelebbről is!
Biztosan rögtön fel is merül a kérdés, hogy miért foglalkozunk ezzel a témakörrel a WebdesignSuli blogján?! Nos, sokszor tapasztaljuk, hogy hallgatóink, valamint szárnyaikat bontogató végzett hallgatóink, de már webdesigner vállalkozóként tevékenykedő korábbi hallgatóink körében is gyakran “felüti a fejét” az imposztor szindróma.
Úgy érzem, hogy minél többet tudok, annál kevesebbet tudok… Ezt és ezt még nem tudom… Úgy érzem, hogy nem értek semmihez… Még nem merem magam megmutatni… Még nem vagyok elég jó ebben és ebben… Félek a hibázástól… Még ezt és ezt megtanulom, még tökéletesítem a tudásomat, majd utána… Nem merem elvállalni ezt a megbízást, mert félek, hogy olyan problémával találom magam szemben, mellyel még nem volt dolgom, és majd nem tudom rá a megoldást…
– hangoznak el az ilyen és ehhez hasonló megállapítások, kijelentések. Ez teljesen természetes, főleg kezdőknél. Azonban vigyázat, a tökéletesség veszélyes halogatás! Erre a “gyógyír” a “belecsapás művészete”.
Igen ám, de ha az illető meg is meri mutatni magát, és mégsem bízik magában és a képességeiben, úgy érzi, hogy ő valójában nem ért semmihez, és ez könnyen kiderülhet például az ügyfelei számára, vagy ha véletlenül hibát vét, elkönyveli magát teljesen alkalmatlannak, valamint egy-egy sikeresen teljesített megbízást nem a saját hozzáértésének/képességeinek tud be, nehezen fogadja el a pozitív értékeléseket, dicséreteket…
… bizony, így már át is kanyarodunk az imposztor szindróma területére.
FIGYELEM! Nem pszichológiai tanácsadás következik!
Az imposztor angol szó, jelentése szélhámos. Ebből ered az imposztor-szindróma megnevezése. Egy imposztor szindrómás fő mozgatórugója a félelem – félelem attól, hogy nem elég jó abban, amit csinál, félelem attól, hogy sikereit nem magának köszönheti, félelem attól, hogy erre idővel a környezete is rájön, és lelepleződik, tehát „csalónak” érzi magát.
Folyton megkérdőjelezi a saját képességeit, teljesítményét, úgy érzi, hogy az elért eredmények nem magának, hanem csak a (vak)szerencsének vagy a véletlennek köszönhetők. Látszólag hiába sikeres, képzett és magabiztos az illető, ő valójában úgy érzi, hogy munkája nem értékes, képességei gyengék, és nem is érdemli meg a jutalmat/a dicséretet, mindazt, amit elért. Alábecsüli magát („nem nagy dolog, amit megtettem”), megkérdőjelezi saját tehetségét. Belül folyamatosan gyötri a kétség, hogy megtéveszti, becsapja a körülötte lévőket, előbb-utóbb mindenki rájön (családtagok, barátok, ismerősök, kollégák, főnök) arra, hogy nem elég okos/szorgalmas/képzett, valójában nem is ért ahhoz, amit csinál, stb, vagyis kiderül, hogy ő egy „csaló”. Elégedettség, büszkeség helyett állandóan ezek a gondolatok cikáznak a fejében, melyek befolyásolják a mindennapjait, a munkáját, komoly stresszt válthatnak ki, ami ingerlékenységhez, mentális kimerültséghez és kiégéshez vezethet, de nem ritka a szociális szorongás, a társas kapcsolatok kerülése, végül a teljes elszigetelődés.
Az imposztor szindrómával “megáldott” személy éppen ezért:
Mindig a tökéletességre törekszik, nem szeret hibázni, a legkisebb hiba is súlyos vétek számára.
Kerüli a kihívást jelentő feladatokat.
Távol tartja magát azoktól a helyzetektől, szituációktól, melyekben esetleg a képességeit, szakmai tanácsát/véleményét kellene “megcsillogtatnia”.
Nehezen viseli a kritikát.
Zavarba jön, ha elismerik, ha dicséretet kap.
A szindrómát először 1978-ban ismertette két pszichológus, Paulina Clance és Suzanne Imes, akik kutatásukban sikeres nőket vizsgáltak. Megállapították, hogy bár ezek a hölgyek kiemelkedő szakmai sikereket értek el, de tele voltak önmagukkal kapcsolatos kétségekkel. Úgy vélték, hogy a sikerük szerencsének, hibás ítéletnek vagy félreértelmezésnek az eredménye, nem pedig a megérdemelt személyes erőfeszítéseiknek köszönhető.
Természetesen ez a szindróma nem csak sikeres hölgyek körében fordul elő, ugyanis a kutatások szerint az imposztor-szindróma az emberek majdnem 70%-át érinti, életükben legalább egyszer megtapasztaljuk. Akár már gyerekként is átélhettük, amikor mindig “agyondicsértek”, különösebb erőfeszítés nélkül értünk el valamit, vagy iskoláskorunkban, amikor kiemelkedően jó jegyet kaptunk, de nem volt mögötte komolyabb teljesítmény, vagy munkánk során kimagasló eredményt értünk el, de ezekben az esetekben úgy éreztük, hogy mi ezt nem érdemeljük meg.
Miből ered, mi vezethet imposztor szindrómához?
Gyermekkori tapasztalatok, bevésődések: Sok szülő a saját önmegvalósításának tekinti a gyermeke teljesítményét, és ezért csak akkor dicséri meg a gyerekét, akkor mutat az irányába elfogadást és szeretetet, ha a gyermek az elvárásoknak megfelelően teljesített. Lehetetlen folyton “tökéletesen” teljesíteni, így az ilyen közegben felnőtt gyerekek azt tanulták meg, hogy ők nem elég tehetségesek. Állandó elfogadási és megfelelési kényszernek voltak kitéve. És ez bizony elkíséri őket a felnőttkorban is – önbizalomhiánnyal küzdenek, folyamatosan attól tartanak, hogy lelepleződnek abban, hogy ők valójában milyen tehetségtelenek. Mindez olyan felnőttnél is kialakulhat, akit gyermekkorában mindig a nála jobb, ügyesebb testvérekkel/rokonokkal hasonlítgatták össze, állandó versengések szereplője volt. És bizony vannak olyan szorongó, biztonságkereső, kockázatkerülő szülők, akik “túlféltik” a gyermeküket, butácskának, ügyetlennek tekintik, ezáltal a gyermek alkalmatlannak fogja érezni magát, és hajlamos is lesz arra, hogy ennek megfelelően viselkedjen felnőttkorában is.
Felnőttkorban: Felnőttként az új kihívások, a siker elérésének lehetőségei is előidézhetik az imposztor szindrómát – az illető úgy érzi, hogy nem elég jó hozzá, nem érdemelné meg a sikert. De az is lehet, hogy kisgyerekként azt tanulta meg, hogy ő okos, ügyes, tehetséges, azonban fiatalkorában/felnőttként bekerül egy olyan közegbe, ahol magasak az elvárások (pl. erős egyetem), vagy versengésen alapul a szervezet (pl. munkahely), és itt találkozik olyanokkal is, akik jobb képességekkel rendelkeznek, és emiatt a saját, egyébként kiváló képességeiben kételkedni kezd, alaptalanul.
Webdesigner hallgatóként vagy akár már webdesigner vállalkozóként folyton tanulunk, hiszen ezen a területen eleve mindig lehet újat tanulni. A tanulás “hevében” azonban hajlamosak vagyunk egyre mélyebbre és mélyebbre ásni, és minél jobban “elveszünk” a részletekben, annál inkább úgy érezzük, hogy mennyi mindent nem tudunk még, mennyi mindent lehetne még tanulni. Ez egy igazi mókuskerék.
Bár úgy érezzük, hogy nagyon sok mindent nem tudunk, de ha nem is “csináljuk” (értsd: nem keresünk/nem vállalunk el ügyfélmunkákat – lsd. “belecsapás művészete”), akkor nem is tapasztaljuk, hogy ezzel a “hiányos” tudásunkkal is bőven elboldogulunk. Amit már megtanultunk, az pedig természetes lesz számunkra, így ha nem nézünk vissza, el is felejtjük, hogy már mennyi mindent tanultunk, mennyit fejlődtünk eddig is.
Mindig csak tanulunk, tanulunk, “túltanulunk”, mert ezek a (már ismerős) gondolatok kerítenek minket hatalmukba:
Úgy érzem, hogy minél többet tudok, annál kevesebbet tudok… Ezt és ezt még nem tudom… Úgy érzem, hogy nem értek semmihez… Még nem vagy elég jó ebben és ebben… Félek a hibázástól… Még ezt és ezt megtanulom, még tökéletesítem a tudásomat, majd utána…
Azonban a túltanulás önbizalomhiánnyal körítve tökéletes táptalaja az imposztor szindrómának. Akik ebben szenvednek, hiába tudnak rengeteget, azzal vannak elfoglalva, hogy mit nem tudnak, mindig a tökéletességre törekszenek, az elért sikereiket csak a szerencsének tudják be, és rettegnek attól, hogy fény derül az alkalmatlanságukra.
Ha esetleg magunkra ismerünk, tudatosan tehetünk a probléma megoldásáért, sikerülhet túljutni a “csaló-érzésen”.
Hogyan tehetünk az imposztor-szindróma ellen?
# Minden elért eredményt, sikert jegyezzünk fel, írjunk össze, vezessünk róluk naplót – és nagyon fontos, hogy időnként nézzük is át őket, lássuk, hogy honnan hova jutottunk, már mennyi mindent vittünk véghez, mennyi mindent tanultunk.
# Fogadjuk el a sikereinket, higgyük el, hogy a saját képességeinknek (és nem például a szerencsének) köszönhetően értük el őket.
# Senki sem tökéletes! – ezt soha ne feledjük. Ha hibázunk, akkor arra is mint tanulási és fejlődési lehetőségre gondoljunk, ne kudarcként éljük meg.
# És nem is lehet mindig a tökéletességre, állandóan a 100%-ra törekedni. Ne legyünk a “munka hősei” (ha ilyen típusok vagyunk, akkor az élet egyéb területén is a maximumot várjuk el magunktól), engedjünk a magunk szembeni elvárásokból, a mindig maximálás teljesítményre törekvésből. A “kevesebb több” elve ebben az esetben is jól érvényesül.
# Ha valamilyen hibát vétünk, különösen felerősödik az alkalmatlanság-érzésünk. Ha hibázunk, azt ne úgy fogjuk fel, hogy buták, alkalmatlanok vagyunk. Tudatosan készítsük fel magunkat arra, hogy igenis hibázunk időnként. Fogadjuk el, hogy igen, most hibáztunk, de gondoljuk végig, hogy egy év múlva mekkora jelentősége lesz ennek a hibának, milyen negatív hozadékai lehetnek, megéri-e egyáltalán emiatt aggódni?
# Kudarc nélkül nincs siker. Meg kell tapasztalnunk azt is, hogy milyen az, ha valami nem sikerül, és azt is, hogy a kudarcokból tanulni is lehet. Nem minden sikerülhet elsőre, időnként elkerülhetetlenek a kudarcok.
# A hibák, hiányosságok helyett inkább a képességeinkre, az eddig elért eredményeinkre koncentráljunk, és igyekezzünk legyőzni a mindig visszatérő sikertelenség, a “jobban is teljesíthettem volna” gondolatát, az állandó elégedetlenség érzését.
# Fogadjuk el, hogy adott témakörben lehetnek nálunk tájékozottabbak, okosabbak, ügyesebbek, de ettől még mi is ugyanolyan értékes emberek vagyunk.
# Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz.
# Ne kritizáljuk magunkat.
# Fogadjuk el a dicséreteket, visszajelzéseket, adott esetben kérjünk is visszajelzéseket.
# Az imposztor szindrómában szenvedők általában önbizalom-hiányosok. Ha úgy érezzük, hogy nem vagyunk biztosak magunkban (pl. nem merünk megpályázni egy állást/nem merünk elvállalni egy ügyfélmunkát, mert alkalmatlannak érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy még tanulnunk kellene, mert nem felelünk meg 100%-ig a követelményeknek), akkor érdemes kikérni a környezetünk, az objektív “tanácsadók” véleményét – merjünk hinni nekik, ha a saját képességeinkben/alkalmasságunkban nem is bízunk.
# Tökéletes időzítés nincs, a végtelenségig nem lehet húzni-halasztani semmit, így ne halogassunk, érdemes elkezdeni, mielőtt készen állnánk.
# Az imposztor szindróma egyik kiváltója a túltanulás. Ha valamit elméletben megtanulunk/részt veszünk tanfolyamokon, akkor a tanultakat rögtön alkalmazzuk is a gyakorlatban, vagy legalább próbáljuk ki. Ha állandóan új információk után kutatunk, túlzottan elveszünk a részletekben, és nem a gyakorlati hasznosításra törekszünk, vagy csak később vennénk elő a tanultakat, akkor lehet, hogy addigra már el is felejtenénk őket, vagy már nem is lennének érvényesek/nem úgy működnének (pl. Facebook hirdetési tréningen veszünk részt, a Facebook hirdetések is folyamatosan változnak, akkor és most kell a tanultakat alkalmazni). Vagy például ne akkor álljunk neki weboldalkészítést tanulni, amikor már pörögne a bizniszünk, már a fejünk felett lebeg a bevételkényszer, és még nincs kész az a platform, ahol a szolgáltatásainkat/termékeinket tudjuk értékesíteni.
# Ne felejtsük el saját magunkat megjutalmazni. A munka hevében, az újabb és újabb célok felé való törtetésben sajnos mindig elfelejtkezünk megállni egy pillanatra, és jól vállon veregetni magunkat. Álljunk meg, dicsérjük meg magunkat, ünnepeljük meg az elért mérföldkövet, lepjük meg magunk valamivel! Hajtás közben tudjuk, hogy egyszer minden feladatnak a végére fogunk érni, abban a bizonyos taposómalomban folyamatosan azt tartjuk a szemünk előtt, hogy milyen felszabadító érzés lesz majd elkészülni és élvezni munkánk gyümölcsét. Mindez motivál, hajt minket előre az úton. Igen ám, de ha elérjük az adott mérföldkövet, már rohanunk is tovább az újabb feladatok és célok megvalósítása felé. Ismerős? : )
# Ha hajlamosak vagyunk az imposztor szindrómára, akkor általában kerüljük a túl nagy kihívásokat. Éppen ezért tűzzünk ki magunk elé reális, elérhető célokat, haladjunk lépésekben felé. Ha korábban nem tudtuk elérni azokat a lehetetlen célokat, amiket felállítottunk, akkor kisebb és elérhetőbb célokat tűzzünk ki, amelyeket könnyebben lehet teljesíteni. De igenis keressük a kihívásokat, merjünk új dolgokra vállalkozni, és maradjunk is motiváltak az akadályok legyőzésében a céljaink elérését szem előtt tartva.
# Ha kell, kérjünk segítséget! Beismerni, hogy valamit nem tudunk egyedül megcsinálni, nem jelenti azt, hogy szélhámosak lennénk. Segítséget kérni nem szégyen. Ne akarjunk mindig mindent egyedül megoldani. : )
# Ha pedig magának a szindrómának a “kezelésében” szeretnénk segítséget kérni, ne féljünk szakembertől, a környezetünktől segítséget kérni – merjünk beszélni az érzéseinkről, a bennünk vívódó gondolatainkról. Ez azért is fontos, mert a lelki nehézségek idővel testi panaszokká, sőt akár betegségekké alakulhatnak, ezt megelőzve érdemes időben lépni.